Méhen kívüli terhesség - Az én történetem-

Az én történetem

 

A történetemet a legelején szeretném kezdeni, hogy mindenki aki olvassa, tiszta képet kapjon a történtekrõl, s hogy ha hasonló helyzetbe kerül még idõben felismerhesse az aggodalomra okot adó tüneteket, s idõben felkeresse nõgyógyászát az esetleges szövõdmények és komplikációk elkerülése érdekében.

Az én történetem egésszen 2010. decemberére nyúlik vissza, hisz akkor indultam el azon a rögös úton, amelynek remélem már a végéhez értem. Szóval tavaly decemberben szántam rá magam, hogy belekezdjek a kivizsgálásokba, amelyek feltárják eddigi sikertelen próbálkozásainknak az okát, vagyis azt, hogy mi lehet annak a hátterében, hogy ez idáig nem sikerült áldott állapotba esnem. A férjemmel 2006. júliusában esküdtünk, sem házasságunk elõtt, sem alatt semmilyen fogamzásgátlószert nem használtam, a védekezés annyiból állt, hogy a kritikus napokon megszakításos módszerrel védekeztünk, ami tudjuk, hogy nem 100%-os, de úgy voltunk vele, ha jönni akar a babóca, akkor hadd jöjjön. De nem jött! 2009-ben döntöttünk úgy, hogy ideje a családunk bõvítéséhez hozzálátni. Ebben az évben az abszolult nem görcsöltünk rá a témára, együtt voltunk amikor jól esett, a természetre szerettük volna bízni a gyermekáldást, vagyis nem hõmérõztem, nem használtam ovulációs tesztet, semmit, de semmit az ég világon.

Lassan átléptük a 2010-es évnek a felét is amikor elõjött bennem a feismerés, valami nincs rendbe, de még mindig abba a hitbe ringattam magam, hátha csak az idõzítéssel van a gond. Elkezdtem odafigyelni magamra, használtam ovulációs tesztet, figyeltem a nyákot, egyedül a hõmérõzés maradt el, ja és persze az eredmény. Másfél év sikertelenség után jutottam az elhatározásra, hogy felkeressek egy nõgyógyászt, hogy kiderítsem eddigi sikertelenségünk okát. Ekkor indultak el a kötelezõ kivizsgálások:hormonsor a ciklus 2. és 21. napján, uh-os vizsgálat, rákszûrés, kenet tenyésztés, a férjemnél andrológia vizsgálat, s nagy meglepetésünkre semmi eltérést nem találtak, minden a lehetõ legnagyobb rendben mindkettõnk eredményével. Ezt követte a terminált együttlét, ami azt jelenti, hogy három hónapon keresztül UH-val követték a peteérést, majd az alkalmas idõpontban megkaptam a tüszõrepesztõ (choragon) injekciót, ami után adott idõpontban együtt kellett lennünk. Persze ez sem hozta meg a várva várt eseményt.

Ekkor ajánlotta fel a kezelõorvosom a laparoszkópiás hiszteroszkópiával egybekötött petevezték átjárhatósági vizsgálatot, ami még 2010 márciusában történt. A laparoszkópiás mûtét lényege, hogy a hasfalon ejtett kis bemetszésekken keresztül megvizsgálják a méh, a petevezetékek állapotát, hiszteroszkópia pedig nem más mint a méh tükrözése, ezen eljárásokkal felderíthetõ a szaporítószervrendszer bármilyennemû kóros elváltozása, ami fényt deríthet pl.: PCO-ra, endometriózisra stb., s ezen kivûl metilénkék kontrasztanyagot juttatnak a petevezetékbe, hogy megfigyeljék annak átjárhatóságát. Az átjárhatósági vizsgálatnak van egy egyszerûbb módja, az ugynevezett HSG, amikor szintén kontrasztanyagot jutattnak a petevezetékbe s röntgennel kísérik végig annak haladását, bár ez nem jár mûtéttel de igen fájdalmas beavatkozás, s ha elzáródás van azt csak laparoszkópiával lehet megoldani. Szóval én és az orvosom úgy láttuk jónak, hogy felesleges magam két procedúrának kitenni, hisz biztos van valami oka a medõségemnek, s arra gyanakodtunk hogy a korábbi vakbélmûtétembõl kifolyólag van valamiféle összenövés vagy szûkület, s ez minden bajnak a forrása. Kértem egy kis idõt abban a reményben, hogy hátha a mûtétet elkerülve mégis csak sikerül teherbe esnem, de eltelt 3 újabb ciklus eredménytelenül, ekkor jutottam arra, az elhatározásra, hogy belevágok a mûtétbe. Így 2011 június 1-én át is estem rajta sikeresen.

A mûtét alatt semmilyen elváltozást nem találtak, a peteveztékeim átjárhatónak bizonyultak. Szóval megint ott tartottunk, ahol a part szakad: a medõség hátterében semmilyen szervi és hormonális ok nem áll sem a párom, sem az én részemrõl. A nõgyógyászom azzal biztatott, hogy akiknél megejtik ezt a beavatkozást, s semmilyen elváltozás nincs náluk, azok 3 hónapon belül áldott állapotba kerülnek, bár orvosi magyarázat nincs rá, de a statiszkák ezt mutatják, de amenyiben nem sikerül 6 hónapon belül a terhesség, ne várjunk tovább, hanem forduljunk a Gyõri vagy a Budapesti Kaáli Intézetbe, s vegyünk részt meddõségi programban (lombik), ugyanis a korban már benne vagyok 30 évesen, s nem látja tovább értelmét az idõt húzni.

Szóval a mûtét után ráfeküdtem a témára. Elkezdtem ébredési hõmérsékletet követni, ovulációs tesztet használni, s igyekeztünk a legmefelelõbb idõpontban együtt lenni. Rengeteg dolgot olvastam, szakirodalomból, könyvekbõl, internetrõl, s hát mondanom sem kell mélyen beleástam magam a témába. Elõször is kipróbáltam a women's krémet, majd a málnalevél+palástfû kombinációt, de egyik sem hozta meg a sikert.

2011. október 6-án ismételten megjött. Ekkor azt mondtam magamnak, máshogy állok a dolgokhoz!S ekkor jött a lelki fordulat, miért ne lehetne nekem kisbabám, hisz minden rendben van velünk, biztos, hogy a munkahelyi stressz, idegesség nem befolyásolja a teherbeesést, mert eddig valahányszor felhúztam magam mindig az futott át az agyamon, hogy na ez a hónap is sikertelen lesz emiatt. Szóval kizártam magamból a negatív gondolatokat, abba hagytam az ovutesztelést, mert úgy gondoltam a hõmérõzésbõl simán kivehetõ, hogy mikor van ovum, meddig érdemes együtt lenni a babáért. Közben a neten belefutottam a spirulina alga kapszulába, s olvastam annak jótékony hatásait, gondoltam ártani nem árt, hát még ezt kipróbálom, mellette a ciklus elsõ felében cickafark teát ittam, de egyéb semmit. Nem számoltam ki mikor kell együtt lenni, mikor kell a következõ menszesznek jelentkezni, csak az a gondolat élt bennem, hogy nekem miért ne sikerülhetne, s sikerülni is fog, mimt mindenki másnak, s nem érdekelt semmi egyéb. A cickafark teát a menstruáció elsõ napjától 12 napon keresztül ittam, közben szedtem a spirulinából 3*1-et, s hõmérõztem, s szépen minden másnap együtt voltunk a párommal a menszesz végétõl a harmadik emelkedett hõjû napig. Majd utána vártam mi történik.

S megtörtént a csoda, igen annak nevezem, mert mégha rossz vége is lett,de több mint 2 év sikertelenség után november 3-án pozitívat teszteltem. Hihetetlen, s felfoghatatlan volt a számomra, hogy sikerült! Madarat lehetett volna velem fogatni, de másnap valami furcsa érzés kerített hatalmába. Elkezdett a fülembe csengeni a nõgyógyászom szavai, a petevezetékeim teljes mértékben átjárhatóak,de egy kicsit hosszabak és kacskaringósabbak az átlagnál, de ez nem akadálya a terhességnek. Na szóval elkezdtem azon izgulni, hogy jó helyen legyen a picike. Mindezt azért írom le, hogy nagyon figyeljetek oda a negatív gondolatokra, a vonzás törvénye, mikor az ember negatív gondolataival bevonza a rosszat. Szóval megbeszéltem a dokimmal, hogy 9-én megejtjük a randit, s megvizsgál, hogy minden rendben van-e. Addig természetesen nem éltem bele magam a terhességbe, úgy gondoltam, majd akkor örülök neki, ha mindent rendben talál. Eljött a várva várt nap, a kivizsgálás, jobban izgultam mint a nyári mûtét elõtt. Rákszûrés, egy kiadós beszélgetés, majd UH következett, a terhesség ténye megállapításra került 4+3 hetes voltam, s még egy fotót is kaptam a picuri petezsákról. Akkor úgy éreztem, hogy fellélegezhetek, s végre örülhetek, megkaptam a következõ UH idõpontját november 24-re, amikor már szívhangot is láthatok, hallhatok majd, akkor lettem volna 6+4 hetes, de sajnos ezt a csodát már nem élhettem át. A november 9. -i hét eseménytelenül telt, terhestünetem csak annyi volt, hogy néha enyhe menszihez hasonló hasfájdalmat éreztem, gyakori vizelési ingert, s sok tojásfehérjeszerû nyákom volt, ami minden normális terhességnél fent áll. De valami furcsa érzés megint urrá lett rajtam, még mindig bennem volt a kétely, még mindig nem tudtam felhõtlenül boldog kismama lenni. Nem tudtam, hogy ez azért van-e, mert annyi rosszat hallottam, olvastam, vagy valami belsõ érzés nem hagy nyugodni. De úgy gondoltam biztos ami biztos, végérvényesen csak akkor fogok megnyugodni, ha már lesz szívhangunk is és méretei korának megfelelõ lesz az én kis szezámmagocskámnak. S még ami furcsa, hiába csak egy petezsákot látott a doki valamiért azt éreztem, hogy nem egyedül van, s ezért esténként mindig úgy imádkoztam, hogy Istenem vigyázz az én kisbabámra vagy kisbabáimra....

2011. november 14. hétfõ: beléptem a terhességem 5. hetébe, arra gondoltam még egy hetet kihúzok valahogy,s akkor fellélegezhetek, mert látni fogom magzatom szívdobogását. Mivel hétfõ, így irány a munka, teljesen szokványosan indult a nap. Bár elõzõ este kissé fájdogált a hasim, olyan szélgörcs szerûen, de mivel reggelre megszünt, így azt gondoltam valami felpuffasztott, szóval semmi rosszra nem gondoltam, azt leszámítva, hogy a terhességem elejétõl minden wc-re menet alkalmával, azt ellenõriztem, hogy nem vérzek-e. Ez kicsit megnyugtatott, hisz még vérzés nincs,nem lehet gond. Szóval hétfõn munkába mentem, ahol kissé feszültebb volt a napom, még a bõgés is rámjött, azt gondoltam, na tessék már nem én uralom magam, hanem a hormonjaim irányítanak, feszült és sírós vagyok. Délelõtt 11 körül kb. 10-15 percig erõsebb menszis görcsöt éreztem, ami után rögtön rohantam a wc-re, hogy nincs-e valami gond, de nem volt semmi csak szép tojcsis nyák. Megnyugtattam magam, hogy biztos az idegeskedés, a stressz, illetve az egyik kollégám által hozott,és általam elfogyasztott sütõtök bántja a pocim, amit még olyan 9 körül ettem.

Fél egykor végeztem a munkával, utána elugrottam anyukámhoz, s innen kezdõdött az igazi kálvária, amit a szomorú tragédiám kezdetének tekintek. Mivel egy kismamának gyakran kell pisilni, így megint el kellett menni a wc-re, amit édesanyámnál meg is tettem. S amit akkor éreztem, nem kívánom senkinek. A bugyimon egy ujjpercnyi sötétbarna véres foltot fedeztem fel, hirtelen nem tudtam, mit tegyek, végigsuhant minden rossz a fejemben, amit csak elképzelni lehet. Szinte sokkot kaptam.

Miután az elsõ sokból magamhoz tértem, rögtön hívtam az orvosomat, hogy mi a teendõ ebben az esetben? Az orvosom rögtön rákérdezett, hogy fáj-e a hasam, ami akkor nem fájt, mekkora a vérzés mennyisége, ami kevés volt, milyen a színe, sötétbarna. Mivel fájdalom nem társult hozzá, s kevés barnás vérzés volt, ezért akkor még nem gondolta sem õ, sem én, hogy nagy a baj. Szigorú ágynyugalmat javasolt, majd mondta, hogy ír fel gyógyszert, progesteront  (utrogestan) és vérzéscsillapítót (dicynone), s valakit küldjek be a receptért. És ha valami gond van akkor, azonnal hívjam, ha görcsölök, vagy erõsödne a vérzés.

Mondanom sem kell, anyukámtól rögtön hazafelévettem az utam, nem tudom, hogy jutottam hazáig, hogy tettem meg azt a 17 km-t autóval,de hazaértem, s rögtön le is feküdtem, közben végig sírtam, s azt kérdeztem, miért pont én, miért pont velem. De erre a választ a mai napig nem tudom. Aztán megjött a férjem, a negyedik gyógyszertárban sikerült beszereznie a gyógyszereket, s be is vettem azonnal, olyan másfél két óra múlva a vérzésnek nyoma sem volt, teljesen megszünt. Azt hittem fellélegezhetünk. Aztán eljött az este, s egy kicsit elkezdett fájdogálni a hasam. Ez a fájdalom, most nem mensziszerû volt, hanem megint inkább szélgörcshöz hasonlítanám, olyan mint amikor felpuffad az ember és nem tud a gázoktól szabadulni. Gondoltam na tessék, nem kellett volna azt a sütõtököt megennem, nem elég hogy bepecsételtem, de még fel is pufadtam. Szóval a vérzés felõl megnyugodtam, de itt volt ez a furcsa fájdalom. Eljött az éjszaka, s félig-meddig nyugodt szívvel elaludtam, hisz a vérzés megszünt, bár egy kicsit fájdogál a hasam, de az biztos a sütõtök miatt van.

Másnap hajnalban fél négy körül erõs hasfájásra ébredtem, most már pontosan betuttam határolni, hogy jobb oldalt alul késszerû szúró, éles fájdalmat érzek, melyhez érdekes végbélfájdalom is társult, olyan mint akinek egyfolytában vécéznie kellene. El is mentem a wc-re, elsõre nem sikerült, másodjára sikerült eredményt produkálnom, ami kicsit enyhített a fájdalmamon. S mivel még mindig nem volt vérzés, ezért abszolult nem gyanakodtam arra, hogy a terhességemmel lenne baj. Mivel a fájdalmam enyhült, így visszafeküdtem, de kb 10 perc elteltével ismét erõsödött a fájdalom, s ismét rámtört az a furcsa inger, hogy wc-re kell mennem. Megint elmentem, megint sikerült produkálnom, megint jobb lett egy kicsit. S én még mindig a sütõtökre gyanakodtam. Ismételten visszafeküdtem, s kezdõdött minden elõröl, bár már a wc-re menet eredménytelen volt, s a fájdalom sem hagyott alább. Azt viszont megfigyeltem, hogy ha járkálok, sétálgatok sokkal elviselhetõbb, mintha ülök, vagy fekszek. Ezért bár szigorú fekvésre voltam ítélve, de nem bírtam a fájdalmat csak úgy elviselni, hogy ha sétálgattam. Ez ment reggel fél hétig, majd mivel a fájdalom erõsödött, így felébresztettem a párom, hogy valami nincsen rendbe. De mivel, hogy vérzés nem volt, így sem én sem a párom nem gyanakodtunk még mindig arra, hogy a babával van a gond. Fél nyolckor felhívtam a dokimat, elmondtam neki mindent, hogy a vérzés megszûnt, de viszont erõs késszerû szúró fájdalmat érzek a jobb oldalon lent, kérdeztem, hogy nem-e sütõtök, õ mondta, az is lehet, ha máskor is volt már tõle ilyen problémám, mire mondtam, hogy máskor nem görcsöltem még tõle de viszont eléggé megszokta dolgoztatni az emésztésem. Õ azért aggódik, mert az éles fájdalom nem utal jóra, de mondta, próbáljuk meg nem falra festeni az ördögöt, vegyek be espulmisant, de ha 1-2 órán belül nem enyhülnek a görcsök, akkor menjek be a kórházba azonnal vagy ha bevéreznék akkor is. Szerencsétlenségemre õ azon a napon nem dolgozott, de mondta, ha arra kerül a sor, hogy be kell menjek kit keressek, s elõtte szóljak rá, õ meg fog a kollegájának szólni, hogy fogadjon. Szóval közben a férjemet elküldtem dolgozni, és megnyugtattam, hogy ha ne aggódjon, mert behívom anyukám, s majd õ visz ha kell. Telefonáltam is anyának, aki jött is azonnal, eltelt két óra, de nem enyhült a fájdalom, sõt valamelyest erõsödött is, s végbélbe is kisugárzott, hisz álandó vécézési inger társult mellé. Így 10 óra magsságába elindultunk a kórházba, ahol elõzetes egyeztetésemre a saját dokimmal, már várt a másik doki. Kb 10 perc várakozás után (meg kellett várnom, míg a bent lévõ páciensen befejezika vizsgálatot) be is hívtak. Megtörtént a vizsgálat, hasnyomkodás, vérzés keresés, méhszáj vizsgálat, majd a doki azt mondta, hogy õ nem lát semmi gyanúsat, a méhszáj magas, zárt, vérzést nem lát, de a biztonság kedvéért menjek át UH-ra. Az UH-ra várnom kellett kb 15 percet, de ezek óráknak tünnek ilyenkor, nem beszélve arról, hogy fájdalmaim voltak. Az UH-on egy kedves doktor fogadott, aki megállapította azt, hogy méhenkívüli terhesség gyanús vagyok, s a méhen belül ellapult a petezsák. Szóval egy világ omlott bennem össze, a sírás kerülgetett, de próbáltam magam féken tartani, mivel azt mondta, hogy lehívja a osztályvezetõ helyettest, hogy õ is megnézze, addig még ne adjam fel a reményt. Hátha nem az. Felöltöztem, s ahogy kiléptem a vizsgáló ajtaján zokogásba törtem ki, úgy éreztem ezt nem fogom kibírni, értelmét vesztett számomra minden, elhagyott az életkedvem, abba a percbe meg akartam halni. Szólni nem tudtam, csak sírtam és sírtam, anyukám kérésére is csak a papírt tudtam a kezébe nyomni, amit UH-on kaptam. A magamba roskadásomból a telefon zökkentett ki, amikor is az orvosom hívott, hogy mi történt, mire én sírva fakadva közöltem, hogy méhen kivüli terhesség gyanúja áll fel, illetve vetélés, s most várom az osztályvezetõ helyettest, hogy megerõsítse, a tényt. Mondta, hogy nyugodjak meg, és ne aggódjak, õ be fog jönni délután s akkor megbeszélünk mindent. Pedig aznap nem dolgozott, mivel õ keddenként egy másik kórházba ügyel, ami innen másfél-két órás útra van, de megígérte, hogy jön és segít. Fél óra várakozás után megérkezett az oszt.vez.helyettes, aki elvett minden reményemet és megerõsítette az elõzõ orvos szakvéleményét. Ezáltal már haza sem mehettem, rögtön felvettek a kórházba. Megkaptam azt a szobát és azt az ágyat, ahol júniusban feküdtem, amikor az átjárhatóságit csinálták. Közben a dokim egyeztetett azzal a dokival, aki felvett, hogy 18-ra megérkezik és olyan nyolc körül megkezdik a mûtétet, addigra készítsenek elõ. Szóval aznap nem ettem semmit és már nem is ehettem, na nem mintha lett volna étvégyam. Jött a mûtét elõtti szokásos rutin, vérvizsgálat, vérzési idõ, s véralvadási idõ mérés, vizelet vizsgálat, alatató orvosi vizsgálat, beöntés, borotválás, infúzió. Ami talán a legrosszabb volt, hogy az infúzióig semmilyen fájdlomcsillapítást nem kaptam, úgy hogy minden perc óráknak tûnt a szenvedés miatt. A laborértékeim kész lettek, ami megjegyzem nem volt rossz, sõt az a doki aki felvett azt mondta õ szeretné ha az övé ilyen jó lenne. A laborértékek ismeretében felhívta a dokim az osztályvezetõ fõorvost, aki nem járult hozzá a mûtéthez, arra hivatkozva, hogy még nagyon fiatal a terhesség, s még bármi lehet, s az se biztos, hogy amit láttak az valóban az, lehet ciszta, lehet gyulladás stb.. S azt mondta, ameddig bírom húzni kell, mert hátha nincs is ekkora gond, s ha belevágnak, egy esetleges méhenbelüli terhességbe akkor az már menthetetlen, s addig amíg nincs szívhang vagyis 6. hét az se biztos, hogy a méhen belüli elhalt, vagy hogy amit látnak a méhen kívül az biztos hogy terhesség. Így a mûtét lefújva, a dokim hívott elmesélte, hogy mi a helyzet, s hozzá tette, hogy szíve szerint õ már megcsinálta volna ma, mivel csak két orvos látta, így biztos, hoyg van ott valami, de sajnos a hozzájárulást nem kapta meg. Rábízott arra a dokira aki felvett, nem mondom õ valóban nagyon kedves és aranyos volt éjszaka 3 nézett be rám, hogy minden rendben van-e, illetve este még kilenckor õ is elvitt UH-ra, hogy megnézze nem romlott-e a helyzet. Szerencsére nem. Az éjszakát úgy vészeltem át, hogy négy óránként kaptam a fájdalomcsillapítót és a görcsoldót, ami teljesen nem szüntette meg, de enyhített a fájdalmakon és így valamennyit még tudtam is aludni. Másnap reggel nagy viziten, a fõorvos rápillantva a leleteimre, motyogta a többieknek, hogy ez még csak 5 hetes terhesség, ha van méhen kívül valami, akkor felszívódhat kilökõdhet, s bár elõ volt jegyezve a reggeli UH, de arra is úgy tett, hogy nem kell bolygatni, nem kell egyfolytában piszkálni, amíg az állapotom nem romlik, csak megfigyelés alatt álljak, míg a 6. hetet be nem töltöm, s akkor lesz szívhang. Hát ezt nem éltem meg.

9 órára megérkezett a dokim, aki feljött az osztályra behívott a vizsgálóba, s részletesen beszámolt róla, mire figyeljek, mikor szóljak, mikor van nagy gond, s mit javalt a fõorvos, hogy ki kell húzni a 6. hétig. Addig ne bolygassanak. Na a 6. hétbõl délután fél három lett, ekkor ugyanis éreztem egy hatalmas nyilalást a hasamban, mintha megszakadt volna bennem valami. Rögtön ezután erõs vécézési inger, nagy nehezen bemásztam a wc-re de nem jött semmi, csak iszonyatos erõs görcs, ami ahhoz volt hasonló, mintha a hüvelyemen és a végbelemen keresztül kést dugtak volna belém s azzal vagdaltak volna belölrõl egésszen a köldökömig. 15-20 perc után erõt vettem magamon, kiszálltam a wc-rõl, s szóltam a nõvérkének, hogy nagyon görcsölök. Közben anyukám is feljött õ ez idõ alatt, lent volt kávézni, meg enni valamit, ugyanis reggel óta ott volt velem éhen-szomjan, ahogy a férjem is, õt én küldtem haza nem sokkal az iszonyú begörcsölés elõtt még wc papírért és betétért mert közben ismételten elkezdtem pecsételni. Visszatérve a nõvérkére, õ szólt egy másik nõvérkének, hogy szóljon a kezelõorvosomnak, mire a másik nõvérke akit innentõl kezdve hóhérnak fogok nevezni a következõt mondta:miért szólna neki, õ lett van az ambulancián, szól az osztályos orvosnak elvégre az õ kompetenciája. Az osztályos orvos, aki egyébként nem volt más, mint aki alátámasztotta az elsõ UH-on tapasztaltakat, tehát tisztában volt a helyzetemmel, szólt a nõvérkének, hogy adjon görcsoldót, szóval rám sem nézett. Na ennyit róla!!! Erre én kértem anyut, miközben sírtam és az iszonyatos fájdalom miatt beszélni is alig volt erõm, hogy hívja telefonon a dokimat,mert nagy a gond érzem, olyan kínom volt mint még életembe soha, pedig már görcsöltem eleget, mert anno 16 évesen volt egy vakbélmûtétem, ami majdnemhogy perforált. Na de ez a görcs, sokkal-sokkal erõsebb és fájdalmasabb volt, mint az. Anyu felhívta a dokimat, aki 10 percen belül fel is jött az osztályra, megnyomkodta a hasamat, míg addig csak a jobb oldalon alul volt nyomásérzékeny most már mindegy volt hol nyomja, minden nyomás oda sugározva fájt. Ja és közben a hóhér megkérdezte, hogy kiszólt a dokimnak, aki nem nevezte meg, hogy konkrétan kiszólt, csak annyit mondott, hogy egy hozzátartozó. Azonnal felhívta a fõorvost, aki szintén lent az ambulancián ügyelt, az is megnézett, s levittek UH-ra. Na és most jön a lényeg. Az UH-ot a fõorvos végezte, de mellette ott volt az én dokim és egy másik doktor is. Õk nem szóltak semmit csak figyeltek és hallgatták amit a fõorvos mond. Na most figyeljetek jól! A fõorvos megnyugtatott, hogy jól rám ijjesztettek tegnap, de nyugodjak meg bár élõ terhességem nincs, de méhen kivûli terhes sem vagyok, az csak egy kis gyulladásból származó hasüri folyadék, ami a terhesség elhalás miatt alakult ki. A görcs pedig azért erõsödött, mert elindult a vetélés a méhnyálkahártya elkezdett leválni. Miközben öltöztem küretet és punkciót rendelt el. A küretrõl tudtam, hogy mi, de a punkció szó jelentésével nem voltam tisztába. Kicsit megnyugodtam, de ez is csak pillanatokig tartott, ugyanis míg öltöztem, megszólalt az én dokim is, és a másik doki is, hogy a nagymûtõbe szeretnék megcsinálni, mert mi van ha mégis baj van, mi van ha rossz lesz a punkció eredménye. Mire a fõorvos:nem szerintem elég a kismûtõ, de ha mégis gond van onnan is fel lehet vinni a nagymûtõbe. Szóval ebbõl értettem meg, hogy az én dokimat nem nyugtatta meg a fõorvos véleménye, õ még mindig biztos volt, hogy méhen kívül is van baba, hisz akkor miért ragaszkodott volna annyira a nagymûtõhöz. De a fõorvos az szent, senki nem szeret széllel szembe pisilni, tehát az õ szavát nem merték nyíltan kétségbe vonni. Mire felértem egy egész team várt a folyosón, akik nem tudták kihez kellett jönni, majd az én dokim is feljött a másikkal, s szóltak, hogy engem kell a mûtétre elõkészíteni. Kaptam hálóinget, sapkát, s vittek is a kismûtõbe. Ahonnan 15 percen belül ki is hoztak. Kaptam új hálóinget, új mûtõs sapkát, s csak annyit közöltek, hogy mindjárt jönnek és visznek fel a nagymûtõbe. Addig feküdjek nyugodtan. Közben infúzió csepegett, ami nem a karomba folyt hanem mellette ki. Szólok a nõvérkének, aki mondta, hogy biztos megtört a karomba a branül, miközben a beteghordó átrakott a hordágyról az ágyra. Így azt kihúzták, s mondták, majd a mûtõben raknak másikat. Kb 5 perc múlva jött vissza a beteghordó és már rakott is át a hordágyra és vitt. Tõle kérdeztem, hogy mi a baj. Mondta, hogy a kismûtõben csak a punkciót végezték el, s mivel vér ürült a hasüregbõl, így beigazolódott a méhen kívüli terhesség, s befelé a hasüregbe vérzek. Fél négykor toltak be a nagymûtõbe, s majd negyed kilenc után végeztek velem, s kerültem az örzõbe. Egy egész tömeg várt rám a mûtõbe az én dokim, a másik doki, a fõorvos, altatóorvos, s még hatan. Megpróbáltak vénát találni, ami nem sikerült az aszisztensnek, csak az altató orvosnak, de neki is csak másodszorra, na jó errõl õk nem tehetnek, iszonyatosan rossz vénáim vannak. Lelógatták a kezem, jól elszorították, s még ökölbeszorítással és kiengedéssel még pumpálnom is kellett a vénáimat, és persze közben szidták az osztályos nõvért, a hóhért, hogy miért nem volt képes egy másik vénát bekötni, mikor az az õ feladata lett volna, hát szerintem még jó hogy nem õ kötötte be!!!Aztán maszk infúzióba altatószer, s az utolsó kép amit láttam, a dokim riadt, aggodalmas szeme, ami egyértelmûen sugározta felém a mély együttérzését és sajnálatát még szavak nélkül is. És még annyira emlékszem, hogy iszonyatosan rázott a hideg. Aztán filmszakadás. Nekem a mûtét kibírható volt ugyanis aludtam, de senkinek nem kívánom azt a 4 és fél órát amit édesanyámnak és a férjemnek kellett átélniük míg arra vártak, hogy hírt kapjanak felõlem. Aztán vége lett az örökkévalóságnak. Meghoztak de nem az osztályra, hanem az örzõbe kerültem. Persze az altatásom olyan jól sikerült, hogy még ebbõl sem emlékszek semmire. Anyukám és a férjem elmondása szerint, egyesével volt benn nálam a dokim, a fõorvos, a másik doki, majd elõbb a férjem és legvégül anyukám. De én ebbõl semmire nem emlékszem, pedig állítólag kinyitottam a szemem is, de nekem ez teljes filmszakadás. A legközelebbi emlékem hajnal 2 órára tehetõ, amikor is elsõnek felkeltem, s hívtam az ápolónõt, hogy nagyon melegem van. Na ez se volt egyszerû. Nyomtam a hívógombot, de semmi, nyomtam megint,de semmi. Majd minden erõmet összeszedtem elkezdtem nyekeregve a nõvérkét szólongatni. Aki miután bejött tájékoztatott, hogy ha nem a szomszéd szobában van akkor nem hall meg. S hogy a hívógombot kell használni. Erre én kérdeztem, hogy hogyan, mire õ, meg kell nyomni kétszer egymás után. Majd megjegyzem neki, hogy nem 2-szer, hanem 12-szer nyomtam, mire õ is kipróbálta, s ekkor fedeztük fel, hogy nem mûködik. Ekkor a szomszéd ágytól odahúzta nekem a másik hívógombot, amit az éjjeli szekrényhez rögzített, hogy ne essen vissza, s ha baj van tudjam neki jelezni. Megkértem, hogy vegye le rólam a takarót, õ mondta, hogy csak azért van rajtam kettõ, mert mikor kihoztak a mûtõbõl, úgy remegtem mint a kocsonya. De ha már nem fázok akkor leveszi az egyiket. Utána megkérdezte, hogy kérek e fájdalomcsillapítót, mire én válaszoltam neki, hogy még nem fáj. De aztán meggondoltam rögtön magam, s azzal az indokkal, hogy szenvedtem már két napig eleget, már nem akarok többet, ezért mégis csak kérek. Hát valami olyan remek anyagot kaptam, hogy fejbe is ütött és rögtön aludtam. Közbe-közbe megébredtem, és halucináltam. Egeret láttam mászkálni a falon. Szóval jobbnak láttam csukva tartani a szemem. 4 körül bejött a nõvérke, adott vizet, s kérte, hogy igyak, majd 5 körül fel is állítottak ketten, s elsétáltattak a csaphoz, ahol megmoshattam az arcom, mert még kótyagos voltam s kissé szédültem, meg hányingerem is volt mellette. Aztán kértek, hogy igyak-igyak-igyak! Az elsõ felkelésemnél tudatosult bennem, hogy tele vagyok csövekkel, infúzió, drain, és katéter, szóval ehhez tényleg kellett két ember, mert egynek csak a hóbeleblancot kellett utánnam cipelni. Reggel vizitnél még mindig kótyagos voltam, aztán bejött egy doki, aki eddig még nem állt velem kapcsolatba kitakart és elkezdte nyomkodni a hasam, na ekkor visszatért belém az élet, hisz ez annyira fájt, hogy hirtelen megkaptam a doki kezét, mire õ megrettenve "na" én meg "na-na"! Ezt jól megbeszéltük! De utána kedvesen közölte, hogy muszáj megnéznie, én pedig csak annyit kértem, hogy csak óvtosan. Kb. 9 körül jött a dokim, aki megnyugtatott, hogy bár igen komplikált mûtét volt, de sikrült a petevezetékem is megmenteni, a magzatot kihámozták a petevezetékbõl, megcsinálták a küretet. Így bár szerencsétlenül jártam, de szerencsésen fejezõdött be. Elmondta az is, hogy laparoszkópiával kezdték a mûtétet, de a hasüri nyomás miatt, s az ezáltal fennálló tüdõembólia veszélye miatt, radikális beavatkozást kellet alkalmazni, így a lyukak mellett ejtettek egy 6 cm-es vágást is, hogy mindent rendbe tudjanak hozni. Ki kellett tisztítani a hasüreget, amelybe fél liter vér ürült a megrepedt peteveztékbõl, s ebben is szerencsém volt, mert nem fõütõér mellett repedt meg, mert akkor rögtön 1,5-2 liter vér ürült volna, s nem lett volna idõ a petevezték helyrehozatalára, hanem el kellett volna távolítani azt. Tehát azért ha belegondolok rosszabbul is járhattam volna, de valamelyest vigyáztak rám az égiek, s megtartották azt a lehetõséget a számomra, hogy nem lesz kevesebb az esélyem az újbóli fogantatásra.

Kb. délután egykor vették ki a katétert, közben ehettem egy kiflit, s innom kellett rengeteget, hogy ne száradjak ki, de mivel, hogy egyéb komplikáció nem állt fent, így olyan  kettõkor már levittek osztályra, vissza a saját ágyamba. A mûtéti sebek borzasztóan fájtak, olyan volt az egész hasam, mint akit bokszzsáknak használtak, de ez nem csoda, hisz az egész hasfalamon nem maradt egy tenyérnyi hely sem, ahol, ne lettem volna felnyitva. Van egy 6 cm-es vágás és négy másik lyuk, egy késeléses támadás átélõjére hasonlítok, akit össze-vissza szurkáltak, vagy mint akibõl szûrõt vagy szitát akartak gyártani. A mûtét szerdán zajlott gyakorlatilag már vasárnap hazaengedtek, de a zárómon a hétfõ van megnevezve, ugyanis ez a törvényes. A drain két napig volt bennem, ami még egy liter folyadékot vezetett ki a hasfalamból. Az orvosom naponta kétszer látogatott meg, s biztatott, támogatott, erõsített lekileg. Vasárnap volt a varratszedés és persze kifogtam a hóhért, ilyen az én szerencsém. Hát az sem volt egyszerû, ahogy lerántotta a sebekrõl a kötést, de ahogy utána átkötözött, az se semmi, de ez már csak otthon derült ki, mikor a háziorvosom jött átkötözni, hogy beleragasztotta a sebbe a tapaszt. Véleményem az egészrõl, hogy nagyon sok orvos és nõvér nagyon kedves és megbízható volt, kivéve a hóhért és a két nagy fejest, tudjátok az egyik aki vizsgálat nélkül, amikor nagyon görcsöltem a nõvért küldte hozzám görcsoldóval, a másik aki megtiltotta a keddi beavatkozást és megálapította, hogy nincs méhen kívüli terhességem (egy biztos õket hármojukat nagy ívben el fogom kerülni míg élek). Hiszen lehet, ha kedden megmûtenek, egyszerûbben is megúszhattam volna, de ezt már sohsaem tudjuk meg.

A lelki része sem volt könnyû, de még rosszabb volt, mikor hazaengedtek. Addig ugyanis mindig volt mellettem napközbe valaki, de mikor hazaengedtek kérésemre egy nappal korábban, úgy éreztem mint aki ott hagyta a gyermekeit, egész vasárnapot végigsírtam,képtelen voltam megnyugodni.

A sebek lassan gyógyulnak, napról-napra valamivel mindig jobb, de lelkiekben nagyon nehéz volt mindezidáig feldolgozni. Voltak könnyebb és nehezebb napok. De tegnap 2011. december 5-én végsõ búcsút vettem a kicsikéimtõl, tudom, hogy hülyén fog hangzani, de minden terhességi tesztet egy ékszerdobozba helyeztem, mintha az egy koporsó lenne, gyújtottam értük gyertyát, pontosan kettõt, hisz õk is ketten voltak és imádkoztam értük a lelki üdvösségükért, egyszóval megadtam neki a végtisztességet, búcsút vettem tõlük, s most úgy érzem valamivel könnyebb. Az biztos, hogy elfelejteni sohasem fogom tudni a történteket, hisz a hasamon lévõ hegek, mindig erre fognak emlékeztetni, hogy nekem már sohasem lehet elsõ gyermekem, én már legközelebb a harmadikat fogom várni, hisz még ha nagyon picik is voltak, de az én és a párom szerelmébõl, sejtjeinkbõl fogantak.

A következõekben mellékelem, az összes orvosi papírt és bizonyítékot persze a teljesség igénye nélkül (nevek nélkül), hogy aki az olvasottak alapján hitetlenkedne, az teljes bizonyosságot nyerjen arról, hogy ilyen van, ilyen megtörténhet:


http://www.babaravarok.megnezem.hu/index.php?___mq=kepeslapkuldo/keptar&keptarid=292

Oszd meg!

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez

Játék Androidra

Közösség

Belépés

E-mail cím:
Jelszó: